Költségmegosztás a felsőoktatásban – Utak és tévutak

A kormányzat világszerte jelentős szerepet játszik a felsőoktatás finanszírozásában, ugyanakkor a legtöbb országban maguk a fogyasztók (az oktatás egyéni hozamait élvező hallgatók), illetve családjuk is jelentős mértékben hozzájárulnak a képzés költségeihez a tandíjakon és egyéb díjakon keresztül. Emellett bizonyos mértékig más magánforrások bevonására is lehetőség nyílik. A kormányzati támogatások aránya a szektor bevételeiben országonként és időszakonként nagyon változó lehet: számos országban, ahol korábban túlnyomórészt a kormányzat finanszírozta a felsőfokú képzést, átalakul a költségmegosztás, növekszik a magánforrások súlya. Kötetünkben elsősorban a felsőoktatási költségmegosztás és a felsőoktatáshoz való hozzáférés közti bonyolult kapcsolatrendszerrel foglalkozunk. Az első részben az elméleti modellek és a  nagyrészt amerikai empirikus kutatások alapján vizsgáljuk, hogyan hat a magánforrások (főleg a tandíjak) növekedése a hallgatói viselkedésre, a felsőoktatás iránti keresletre és a részvétel nyitottságára. Külön figyelmet fordítunk arra, hogy a hallgatói támogatások, illetve a tandíjak halasztott fizetését lehetővé tevő rendszerek mennyire segítik a hozzáférést, továbbá a diákhitel- és támogatási rendszer különböző elemei hogyan érintik a hallgatók különféle csoportjait: melyek azok a rétegek, csoportok, melyekből származó hallgatók különleges bánásmódot igényelnek a társadalmi mobilitás és a felsőoktatáshoz való hozzáférés biztosítása érdekében. A második rész alapvetően a költségmegosztás lehetőségeivel, ezen belül is a felhasználókra terhelt költségek halasztott fizetésének főbb modelljeivel (diákhitelek, utólagos hozzájárulási rendszerek, diplomásadó) foglalkozik, ausztrál, angol és észak-amerikai példák segítségével részletesen bemutatva néhány izgalmas intézményi megoldást. A harmadik rész azt vizsgálja, miért fontos és elkerülhetetlen a magyar felsőoktatásban a magánforrások arányának növelése, és mely követelményekre kellene tekintettel lennie a kormányzatnak e folyamat során. A kötetet záró negyedik rész egyfelől azt elemzi, hogy az ismétlődő kormányzati nekibuzdulások ellenére Magyarországon miért volt olyan ellentmondásos és kevéssé sikeres a rendszerváltás óta eltelt időben a kormányzati tandíjpolitika, továbbá mennyire felelnek meg a magánforrások növelésére irányuló mai kormányzati törekvések az elmélet által feltárt követelményeknek, illetve milyen problémák merülhetnek fel ezekkel kapcsolatban. Másfelől ebben a fejezetben arra is választ keresünk, hol vannak a gyökerei a hazai közgazdasági gondolkodásban annak, hogy a magánforrások szerepét növelni igyekvő hazai kormányok rendre tévutakra tévednek.